Alapvetően egy örök nyughatatlan vagyok, családon belül csak "mónikánk" hívnak (Jóbarátok után szabadon) a folytonos pakolás és rendrakás miatt, de nyughatatlanságom nem merül ki ebben. A nagyképűen kreativitásnak hívott hobbimat a lehető legkülönbözőbb módon próbálom kiélni, legyen az varrás, rajzolás, fa megmunkálás....elsősorban a családomnak próbálok az elkészültekkel örömet szerezni, na jó csak a dicséretet próbálom tőlük bezsebelni, ami nekem okoz örömöt.
Ezzel rögtön ki is derült, hogy önös érdek vezérel minden cselekedetemben és ezt rejtegetem a családom elől, tehát A Pasi és két lányom elől. A lányaim az életem, még ha az idegeimre is mennek olykor. (Sebaj Pasi azt mondta kapok majd magneB6-ot a nehéz napokra, bár szerintem szent meggyőződése, hogy nekem minden nap nehéz.) Az egyik még alig tapossa a második hónapot, a másik pár nap múlva beül az iskolapadba és én aznap reggel cirka 6 évet fogok öregedni. Nem azért mert iskolás korú a gyerekem, hanem mert azon fogok aggódni, hogy csalódás éri, vagy mert bebizonyítja nekem valaki, hogy rohadtul elrontottam a nevelését. Amivel rendben, ha őszinte akarok lenni nem szabadna vitába szállnom. Kedvétől függ hogy hallgat-e rám, a szobájában a rendrakást úgy kell tőle kizsarolni (ebben sem hasonlít rám :( )....hát ezt így leírva ég a pofámról a bőr, hogy elkényeztettem, mert hogy mindig azt mondtam nekem úgysem lesz több gyerekem, úgyhogy ennek az egynek mindent megadok, ő sosem szomorkodhat...hát akkor még nem sejtettem, hogy női hadsereget toborzok itthon az apjuk ellen.Ha még nem késő próbálok hatni rá, hogy kevesebb gondja legyen majd az életben, pl. egy kollégiumban, ha oda kerülne egyszer. Meg persze azért, hogy egy egyszerű orvosra való várakozás, ne torkolljon vitába és idegbajba mint ma. Nem az a baj, hogy folyton mozog és beszél, hanem hogy mindezt egyszerre vagy külön-külön, teljesen mindegy de én abban elfáradok hogy azt nézem amit ő csinál, de ő nem fárad el abban amit én nézek. Megállapítottuk az apjával, hogy olyan mint egy cápa, azok ugye meghalnak ha nem úsznak, hát szent meggyőződésem hogy ő is összeesne, ha nem járhatna a szája. És van egy pont amikor azt hiszi az ember, hogy kifogyott a kérdésekből, amikor már épp sóhajtanál egyet, hogy most végre 2 másodperc szünet és pihensz, de nem! nem a kérdésekből fogyott ki, csak ő vett levegőt, hogy tovább kérdezzen, beszéljen... hihetetlen. És én így engedem el őt iskolába, ahol majd 45 percig kéne neki egy helyben ülni szótlanul. Na hajrá tanárok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése